Révnél
Most, csak nézem a vízben-fodrozódó ember önmagam,
közelről, és még-közelebbről.
De meglátom-e a célt Nosztrán, hisz e lebegő mélynek
hagyott el komp, mint velem sokakat, az itt-partnak,
hallgatni most vízi beszédet.
Figyelek.
Milyen mélyszürke, hangtalan az ég, míg a fűzről megannyi
fátyolos szárnyú lep el, és játszom, ha emelhetnék
hozzád a lelkem az aprók, lennék-e tovább
amorf hurcolója.
E gondolat merít el bennem, megmaradt-e a lélek olyannak,
ahogy a csendben készítettem, s e zajban mitől csalárd a szó,
károm,- és szitok, ami a léggel jár, ki-be a fogaim között.
A sötét, reggeli út susogó vonalához vágyom vissza jobban,
mert elütök e milliőtől, és betegnek gondol egyként,
ahogy méreget fűzérei mögül.
Amiért vagyok, s, hogy nem tudója a célnak, amiért vele tartok,
hogy, szomorom viszem-e át,… és vigaszod akarnám-e hozni …
Ez keserít most, de nem vagyok vígasztalan, Anyám, mégis,
ebben a sorban állok, és vegyülök a mindenek szavával,
nem az elképzelt és megfestett szépségedért,
amit meg sem értek.
Csak húz a foghatatlan mélység, míg mások sörösüvegek
zöldjében merülnek el, én hozzád megyek ma, Mária,
a merítő csendért, mert nekem most kell, most,…
mert úgy lehet, utoljára.
2006. augusztus
Csodálatos nap volt, odahagytam érte a Balaton mezítelenségét.
*
