Kívül . . .
Lehetetlen, mégis egy jelre várok,
hogy egyszer átfújj rajtam a széllel,
és elhordjad belőlem azt ami fáj
az anyagság takaró szálain át.
És én odaadnám érte a kívüliség
mindig mosolygós- piros egészét,
hogy aztán lehessek az, aki szótalan
élek bennem.
Én Istenem, ne legyek a lázas hús,
amikor a halált
eteted belőlem részvéttel oltókésed által.
Óh, sóhajok öble, hol részenként végezzük
be a szeméttel, hát látod-e a holnapom
mindent-látóm, érzed-e úgy, ahogy én,
hogy fáj várnia velem az időnek e helyen,
erőtelenül az út-szelén.
Míg félelem tölt el
és döngöl kicsinek össze a ruháim alá és
préseli ki- be a levegőt a bordáim között.
2006. április hava
