Ablak üvege mögül
30 ráadás év távlatából
A hal elúszott a zöld pocsolyában és meg sem hallotta,
Amit önzetlen a világnak kértél, a boldogságra.
Aki rajta él, találja
meg a rejlõt.
Mindenki
a sajátját.
Hjajj, ugye, csak játszol
a szóval.
Megborzongat mégis
a bánatod az elképzelted
elmaradásáért.
Borzongat, mert láttam
már balga vágyak okozta
iszonyúságot.
Látnánk-e most azt, amiként
átvihogja magát a léten, felkeltett édened,
elosztva a boldogságot?
Kicsi könyökkel áldott meg az ég, hát kérjünk nagyot
a boldoguláshoz!
Bele is lehetne dögleni a lehetõségekbe,
mert a pusztultakat is akarja
majd valaki vissza.
*
Ha beléd látnék, ha lehetne látni úgy,
a szívvel, mitõl
tud meghatni mindmáig,
az- az
ábrándos együgyûséged,
amit úgy
rakosgatok sok év óta.
Szarkalábak kapaszkodnak
belénk, és tapad a sár,
de
látni még fürösztõ tekinteted
a szemem tükrében.
Õszi erdõ, búzamezõ, így
hordja el a szél
festett hajunkat.
*
Csak egy pillantás volt és
átléptek velünk az évek.
Élünk,
nevelünk.
De régóta más úton járunk.
Másként, és ugyanúgy.
Oktondi szívünk mindvégig
Elõttünk repes, felhímzetten a
Hiszékenység zászlajára.
Elhiszed-e mégis, hogy
megállok ott, sokszor, szótalan
ahol bennem megmaradtál,
a fogyott évek emelte lépcsõkön
lefelé járva.
Ahol a
csend benne áll a csendben.
Úgy szeretem azt a mélát,
mindig õsz van,
elkápráztat a hullás,
és én
nem akarok lépni.
De,
elcipel az élet gólyalábon.
*
Aki nem jöhetett velünk
én õt kérném vissza.
Óh, te hal . . .
Kicsi krepp búzavirágos ruha volt rajta
utoljára és gyöngyös a homloka, ahogy átengedte
a hidegség a fény sugarának,
mielõtt
rácsukta
szemét
örökre
a
faragott
éger.
*
Láthatod,
a kérés mindig fáj.
Azt szaggatja, ami nincs.
*
Van, ami van, s ami elhagy,
tán,
mert
meg
sem
érdemeltem.
*
Magamba zár a szemem olykor, ha hazug
betûk kaptatóin fárad meg szívem.
Mert csillámporként hordja szememnek
a szél.
30 ráadás év üvegén
vastag a sár.
*
Töredék 2005. szeptemberébõl
