Eszközként...
(a templom soraiban )
Megérint a zene hangja, kutatón lebeg soraink között,
szegény és drága kabátok bélése mögé simulót
besurranni hagyjuk, amiért semmisítőn köti
össze a kevélység és alázatlanság párosát
mélyeinkben és hószín könnyű piheként
tartja ringató karjában lelkünk sóhajnyi
időre, míg szemünk tengervizével mossuk,
egyszerű- tisztára, önmagunkba látó
létbe nyíló szemeinket.
Mindaddig míg egyenetlen
szédüléssel belehullunk héjatlan
magunklátásába, és ocsúdunk
a megrázó csendre, és első
levegőnkkel felsóhajtunk,
a vesztettnek hitt tudásért,
amit sose láttunk.
Aztán . . . harangra
botladozunk, kilépünk
magunkból, görcsösen
kapaszkodva a hittben,
az elhitt érzés
itt tartó biztonságába.
És olykor
borzongunk csak,
hogy, meddig
láthat még
„ mindvégig
tisztának
és jónak "
Ő.
