Nagy a ház.
Ház . . .
Nem az, de sokan éltek itt.
Mindent megnéztem.
Egy ember azt mondta valahol a tömegben . . . , vagy csak úgy elért hozzám a hangja.
Azt mondta, . . . ez egy barbár nemzetség. Meghalt volna a korban, a szellemisége miatt.
Azt gondoltam, miért, a miénk mi. És éreztem, hogy nem ez a kor amiben élnék, ha lehetne választás. Egy egyszerűben. Egyszerűbb minden. Élet. Halál.
Ez egyszerű volt, mégis pazar. Pazar az idővel. Hogy volt mindenre.
Nekem abból a legkevesebb.
Ahogy nyitsz teremről teremre, egyre csak azt érzed, kicsi vagy, aprócska kéz-láb a teremtés kövezetén.
Sokan meghaltak érte. Hogy lásd. A leg-leg-leg.
Nagy a terem. Középütt belépsz. . . . és onnantól hiába lépsz majd ki, valamid elveszi azért amit ad.
Ülőhelyek pár részen. Nevetségesen aprók. Nem díszes mégis kápráztat a kő, ahogyan egyben van.. Tárva minden ablak. Mindenűnem lég, mégsincs elég.
Ezerrel megy a szív, levegő ki-be. Mégis mintha nem volna , üresjárat. . Áll az idő.
És jobbról ott a falon a megfestett menyország. Fejek sokadalma.
Megszámlálhatatlan.
Elfeledhetetlen.
Talány.
