Hűl a levegő. Fásul az ember. Van valami hiány, de az, úgy elslankul. Egy állandó izzé válik a szájban.

Ahogy múlik, szinte észrevétlen mondok le, feslik le rólam a megszokás. Mert már nem is érdekel. Amire sokáig vársz, az már csak egy lesz a többi között amire rátalálsz. Én már túlnőttem a lakkcipőn.

...

Való élet, való villa. Mindenki azt szeretné tudni, hogy működik másnál. Hát ma még nem látott a fürdő édeskettesben a zuhanyrózsával, és két kávé lohog a gyomromban, és ha megnézem magam a gardróbban, akkor úgy látszik leamortizálódott a hajam is. Ma halott vagyok és bukdácsolok egyik lapról a másikra.

Hiányzónak jó lenni.

Nyomtalanul eltűntnek.

Szólongató mondatok között -

hallgatónak.

...

Hányok a közösségi oldal közönségességén. Eddig is sokszor gondoltam sokakról, hogy most már sok. De most már sokk. Ismerős?- kisarkallott oldalukról többségük, nem. De olyan szükségtelen is azonnak ismerete. Olyan fals érzés bennem, mint, hogy rámköszön valaki monokiniben és tátva marad a szám, mert a hangot tudom és az arc is rémlő, de nem tudom hirtelen hova tenni azt aki egyébként 'Csiriviriben' folyamatosan dumál velem. Sírni lehetne, tényleg.

....

Ismerős?- sokszor magunk sem a magunk szemében..

...

Tegnapokból... olyan volt a temető, mint a legmenőbb partihely. Csak a pezsgő hiányzott. Mindenki nagy boldogsággal üdvözködött egymással, zsibongott és újongott a bánat kertje.

Öregecske lettem és fásult. Ezek csak összegző megállapítások. Nem lesz jobbá semmi.

Épül lefelé.

...

És meg lehet köpködni a nevelőt, bicskázni a szomszédot és nem kell köszönni, mert az az öregek hülyesége, jahh és a végén meg mindenki beveheti, tunkolósan.

Most nem ez jön, hanem benne vagyunk.

Ha tudnék inni, akkor most ezt a pár napot év végéig jól becsókolva élném át! -

A régieket akarom, magamnak. Igen,- igen,- igen, meg a zé'rózsát így délnek ( - felé) az arcomon.