ankor.blog.hu

- gondol -

Srácokon gondoltam, amíg várakoztam.

Ahogy játszanak. Kicsit sem dúrvák, nem marakodósak.

Nincs rá idő. Csak örülni annak, élni azzal amennyi adatik. Onnantól megint

várakozás. Mindig valamire. Őszre, télre, tavaszra. Mióta is.

Nem tudom, honnan az összhang. Ellentétes személyiségek.

Mégis egy a húr amin.

Úgy igaz_igazán.

esős keddből

Napok

Képeskönyv máma a világ,
A város felett kék az ég,
Sietnek setét emberek,
Nem csuda, van dolguk elég.
Sok tarka csokros kirakat,
Telt virágoknak kelyhe tárt.
Látok koldust, ruhája rongy,
Látok selymes, népes bazárt.

A tarka jelenéseken
Nem botránkozik meg szemem,
A sok "miért" felesleges,
Minden, minden természetes,
Megbámulni mindent szabad,
Kevés szöveg sok kép alatt.

Ma kristálytiszta könnyű kedvem,
Ma színekkel rakott napom.
Meglapulok Isten ölében
Ki a könyvet tartja kezében
S az életet lapozgatom.

Holnap, tán holnap a világ
Felolvad mámoros zenében.
Elömlik örömmel és mézzel
Emberszívem a mindenségen.
Érthetetlen vad mély nyögések
Minden barázda szerelem.
A világ szép, mert szülni kell,

A koldus bús, mert élni kell.
Anyám is csak azért szeret
Méhében viselt engemet,
Epekedésben, szenvedésben.

És néma borzadály fog el.
Mert minden rögben ott az Isten:
És mag terem minden tövisben.
Imádságos zengő viharban
Fejem fölött harsogva száll
Egy fellegnyi bús vágymadár.

Itt állok meztelen szívemmel
Az élet puszta homokán
És piros szívem messze fénylik
Elébe a sok vágymadárnak
Ki fészket keres mindahány.
Ők biztos szárnycsapással szállnak...
És nincs menekvés, nincs menekvés.

Lesznai Anna

Egy emlékkönyvbe

Egymás szemébe nézzük bele azt,
ami nekünk távol.
Lógunk két párhuzamos cérnaszálon,
melyek végtelenjében a kard áll,
vagy jobbik esetben egy álom.

Jánk Károly

Vidd le a hangokat mélyre és akkor úgy szól benned, igazán .

Valóság-temetés

Dohszagú szekrény,
hol idegen illúziók
a lámpa lógó drótbelein
csüngnek
kibicsaklott nyakkal,
s ha az ég sűrű,
sárga napkonyakkal
itatja a folyót,
s foltos fénygolyót
görget a boltívek mellett,
majd áruló csodaszerré lesz,
mi tegnap
a túléléshez kellett.

Nincs világosság.
Kábán kacsint az öngyújtó lángja,
ha huszadik cigarettád gyújtod;
sem selymes segédkéz,
mi a pajzson áttörne,
hát önmagadnak nyújtod:
a delírium
repedt, rágott körme
mocskos mámorba mar.
Csábít: használd ki még most,
mert nyers bőrre nyílik a rost,
és beheged hamar.

Nincs zaj.
A város átvágott
hangszálakkal tátog.
Tetőin borszínű a bádog.
Kezek, lábak,
sorvadt sminkarcok,
bódult buszok
ömlenek ki rajta.
Örök csatatér:
várnak az ádáz
pillantás-harcok,
míg hízik a nyáj
és sorvad a pajta.

Nincs cél.
Lépéseid ostyaként omló
lépcsőkre hányod.
Tán a dombokon
lejárod táguló talányod,
mielőtt a támolygó
tükörkép önmagadba törne,
és száz apró szilánk
szemenként gyötörne.

Nincs az érzés.
Szikkadt szemed
a plafon sivatagán virraszt.
Könnyeket önt
a túlcsorduló ünnep.
A napok néma
megszokássá szűnnek,
s a párkányról gúnyosan
bámul a feledés.
Nem jön be.
Ennyi a csók:
csak képzelt
valóság-temetés.

Jack_Johnson

repötty.

¨¨¨¨¨¨

Reggeli szó

Már ezután
De minek, minek is?
Már a varázs helyett kő
Nézd: a homályban lezuhan a csillag
Nézd csak: a csöndben
csönd

Ott van a csónak
ott van a sodrás
Ott vagyok, omlik a part

Már ezután
De minek
Minek is?
Már tudom én
Már

Egyed Emese

Tizenkét sor

A lélek elborult, a lomb lehullt.
Ne kérdezd, merre visz a semmi útja.
Ne hallgatózz a vágyak kapujában:
időd letelt, ne várakozz.

Ne várakozz, készítsd magad: se félelem,
se gőg ne szabjon irányt szavaidnak.
Ha hallgatásod csésze aranykúton:
csésze legyél, a napban tükröződhetsz.

A vízben tükröződjél, azt kívánom.
Mint a beszéd, s a némaság, s a kérdés.
Időd letelt és elmúlt az enyém is.
Tizenkét sor. Ölel az álom mégis.

Egyed Emese