passio
nem tudom
mennyi port kaparjak még össze -
hogy felépítselek -
csak gyûlik ölemben...
már nem elég az emlék
könnyrõl és vérrõl -
szavaid sûrû fonatjával
törpe-létem
átfonom
s nem tudom
mennyi idõm van felépíteni
szikár-véres alakod
gyermek-önmagamban
Ha veled
megyek a hegyre -
vajon velem jönnek-e
a szeretõk és
a bántók?
egyszerûen KO tõle az ember, mégis húz az égig.
AZ ÉGIG. FEL.
https://www.youtube.com/watch?v=EqWEkam9H4w
Érzet
Csendesült az élet,
gondolatból font halovány csokrom
hordozgatom régóta már e földre.
Míly virágtalan hangomon a szó,
s mint elejtett fonatnak szála a habok között,
alél egyre e parttalan sodrásban.
Néhol erőre kap s fel- felbukkanó
tehetetlenséggel ragadja a szívem is magával.
De, hová rángat,
ha el nem szakít e fájástól örökre.
Reménytelen a szakadás vágya,
mint minden bevésett gondolata létnek,
a soha el nem múló örökkévaló szeretetről
a közöny szürkéjébe.
Ne hagyjátok onnan,
hogy fájjon sóhajommal a gondolat .
Tudjam, hogy célba ér,
nem kőben és virágban,
csakis bennem,
amíg számolom a 87 lépést hozzátok.
2005 tele
Tétován
Késõn érkezem,... késõn, s míg tõletek megint visszafordít a világ,
látom levetettjeinket szép sorjában... végül billeg a kulcs a zárban.
Adnék... de fordulok megint vissza a kavalkádba, holmikon és
kulcsokon és a fél világon át, tán meglátom, hová veszett...
melyik latba tehettem bele az összes jó szándékom, figyelmem
és szép szavam.
Odaveszett?... - tudom, az úton, mert vért izzad
az ember, hogy jusson a sorban, jusson emberek között... de
már-már nem is, csak gépek és lóerõk, és sötét szemüvegek között ,
valahonnan, valahová, valami fészekbe, hazába... hozzátok.
Jó volna most beleszólni a csendbe... s indulna a kéz is... de,
letörik a mozdulat félúton, s oldalog el minden megmaradt
vágyammal e csendélet küszöbérõl, mert nem vihetem el álmotok az enyémbe,
üvegcsenden át hogy jutna szó, tekintetem indul mégegyszer . . . tétován.
2005 december sokadika
Ablak üvege mögül
30 ráadás év távlatából
A hal elúszott a zöld pocsolyában és meg sem hallotta,
Amit önzetlen a világnak kértél, a boldogságra.
Aki rajta él, találja
meg a rejlõt.
Mindenki
a sajátját.
Hjajj, ugye, csak játszol
a szóval.
Megborzongat mégis
a bánatod az elképzelted
elmaradásáért.
Borzongat, mert láttam
már balga vágyak okozta
iszonyúságot.
Látnánk-e most azt, amiként
átvihogja magát a léten, felkeltett édened,
elosztva a boldogságot?
Kicsi könyökkel áldott meg az ég, hát kérjünk nagyot
a boldoguláshoz!
Bele is lehetne dögleni a lehetõségekbe,
mert a pusztultakat is akarja
majd valaki vissza.
*
Ha beléd látnék, ha lehetne látni úgy,
a szívvel, mitõl
tud meghatni mindmáig,
az- az
ábrándos együgyûséged,
amit úgy
rakosgatok sok év óta.
Szarkalábak kapaszkodnak
belénk, és tapad a sár,
de
látni még fürösztõ tekinteted
a szemem tükrében.
Õszi erdõ, búzamezõ, így
hordja el a szél
festett hajunkat.
*
Csak egy pillantás volt és
átléptek velünk az évek.
Élünk,
nevelünk.
De régóta más úton járunk.
Másként, és ugyanúgy.
Oktondi szívünk mindvégig
Elõttünk repes, felhímzetten a
Hiszékenység zászlajára.
Elhiszed-e mégis, hogy
megállok ott, sokszor, szótalan
ahol bennem megmaradtál,
a fogyott évek emelte lépcsõkön
lefelé járva.
Ahol a
csend benne áll a csendben.
Úgy szeretem azt a mélát,
mindig õsz van,
elkápráztat a hullás,
és én
nem akarok lépni.
De,
elcipel az élet gólyalábon.
*
Aki nem jöhetett velünk
én õt kérném vissza.
Óh, te hal . . .
Kicsi krepp búzavirágos ruha volt rajta
utoljára és gyöngyös a homloka, ahogy átengedte
a hidegség a fény sugarának,
mielõtt
rácsukta
szemét
örökre
a
faragott
éger.
*
Láthatod,
a kérés mindig fáj.
Azt szaggatja, ami nincs.
*
Van, ami van, s ami elhagy,
tán,
mert
meg
sem
érdemeltem.
*
Magamba zár a szemem olykor, ha hazug
betûk kaptatóin fárad meg szívem.
Mert csillámporként hordja szememnek
a szél.
30 ráadás év üvegén
vastag a sár.
*
Töredék 2005. szeptemberébõl
